théta kert

Kéne már valamit kezdeni,
beszívni az ébredést, mint
ruha a füstöt, elásni egy felhőt,
vagy rendet rakni egy végtelen polcon.
Valamit, aminek máshogy van értelme.

Például egy helyre terelni
a fákat egy árnyék kedvéért,
amit még tavaly nyáron láttam,
és mikiegérszív alakja volt.

Esetleg nem lenne ennyire bizonytalan
a kert, én meg tudnám, a maga módján
ez egy igen jó döntés.


powered by Bajtai

Kötél és para.
Krétával körberajzolt
alkonyat; a testmerev
szélben egy tévedés,
egy lóbált húsdarab.

Inverz lélegzetek.

Se kifelé, se befelé;
bőr a bőrhöz tapad,
elválik. Hullák és
szeretők számolják
a menekvést.

Ezt keresem, ezt a közös
origót, a szélbe kitett
halott utolsó nézését.

Mert ez a kötél és para;
hogy minden menekül,
akár a fény, de minden
úgy, akár a marionett.

A szűkre zárt intim zuhanás,
a kollektív röpülés két testre zárt
esete.

fák nyüvik a bluest,
városi zenét hátín-húrokon,                                
kómájából                                            
fel-felköhög
a délután

a közelben higanyos
percek futnak össze,
valaki előttem
karambolt emleget
és tetszhalált,
most koronatanúm
két ujjlenyomat,
ahogy lopva pislantok
a zsíros ablaküvegen át
 –
de
a fák túlnani füstjelét,
megfejteni nem lehet,
ma sehogysem,
ma semmiképp,
egyre csak nyüvik,
nyüvik a blues zenét

mégis, félreértésből talán,
a sofőr gázt ad, és mi, utasok,
ismét mozgást színlelünk
vigyorogni volna jó,
de csak dünnyögöm, hogy
poshadt melankólia, hogy
kurva üresjáratok

a távolban meg fel-felköhög a délután

szárnyakat varrok
szavak közé hideg
tenyér éjszakák


papíron szívroham
paplan plakát
idegen ágy


nem menekül mint
csontból a törés
az elhagyott


állat sírni tanul
s az éjszakába
vetett kocka

 
utolsó jajszavát
mellkasából
kiforgatja

Egy kétezer éves vetkőzés
története - a lepedőre
száradt lélegzet csöndes
hatalma fölöttem.

Így akartad? Kivetve
űrbe a szakadást, hogy
elhagyjak régi partot,
otthont és ruhát?

Így akartad? Meztelen
állva áramban, körték
fénye, s olajban ázva
most-mesém...

Éppen így. Ahogy az
erdők szomorúak, s felhők
kergetik egymást; kétezer
éve menekül belőlem

ugyanaz a maradás.

Óramű a retikülben,
mint mariposa gondolat,
az autópályán száguld, lüktet,
észrevétlen.
Az inercia rendszerek kusza folytonosságában
tűsarkakon kopog a ritmus.
Pillanatragasztó, észrevétlen ereszt el,
és évezredekre ráhúzva
fonott és raszta csomók jelzik
a tenger lassú partnyerését.
Kis estélyi, tűsarok, wellaflex, kacér karmozdulat,
húsz után a hatvan, és vissza,
az évek múlását, hogy az óramű ketyeg,
csupán a retikül tartalma szimbolizálja,
ahogyan az óvszer algopirinné változik
a táska sűrü sötétjében.

 

Átköltöztem a papír-valóságba,
csak úgy próbaképp,
nyomon követtem szellemem,
miféle csodába lép.
Cipőjét meg se mossa, menekül,
átriumba érkezik, repül,
és papírhalmokat tép.
Zihál, megfullad – azt dohogja,
lángol fején a szénaboglya,
ihletének szakadó ritmusait,
mázolt sárba dobogja.

hat óra nyolc perc. igaz, nem sok, de mégis
árva bizonyosság. most talán az egyetlen.
a késést meg kéne tanulnom végre.

maradok még. hallgatom, hogyan nyújtóznak
az ígéretek a szőnyeg alatt. parkettám
recsegéséből következtetek.  

valahonnan mintha egy dallam. talán csak
a zsibongás ablakomnál. lélegzet-szonáták,
miegymás. nátha, körbeköhögés.

minden egyes töltelékszó közös
jelentéssel bír – eszelősen mormolom.
ezt megtanultam rég; a késést azóta sem.

hat óra kilenc. a számjegyek közt a rések
félreütések és rendeltetések bökésére
olvadnak fel, mint a mirelit hangok

két zongorabillentyű között

...aztán csak zsül úr és dzsim úr
kerekeznek beláthatatlan kanyarokban
leszakadt gesztus-gombok
elhaló koccanásokkal
pattognak a betonon a vízrögök
girbe-gurbán száguldanak
valamerre
homlokráncba ragad
egy gyerekkacaj

Kéne már valamit kezdeni,
tiszta málnaszörp az egész.
Van vagy százszor két sorom,
és ennél is több szorongás;
mint kupakok a betonban, a
hús teraszán nyárra várnak.
Kishülyék. Rosszabbak, mint
a balatoni fruskák, te csak
egy sörre hívod meg, máris
azt akarják -csónakázni,
persze... az időd kell nekik
vagy elbarmolt rímeid, néha
meg mást akarnak, romantikát
vagy a farkad, mittudomén.
Persze elviszem csónakázni,
nézünk nádast és döglött
keszeget, elmagyarázom a
naplemente elméletet, még
egy sör is belefér; ki tudja?
hátha strandon-szex.