théta kert

fák nyüvik a bluest,
városi zenét hátín-húrokon,                                
kómájából                                            
fel-felköhög
a délután

a közelben higanyos
percek futnak össze,
valaki előttem
karambolt emleget
és tetszhalált,
most koronatanúm
két ujjlenyomat,
ahogy lopva pislantok
a zsíros ablaküvegen át
 –
de
a fák túlnani füstjelét,
megfejteni nem lehet,
ma sehogysem,
ma semmiképp,
egyre csak nyüvik,
nyüvik a blues zenét

mégis, félreértésből talán,
a sofőr gázt ad, és mi, utasok,
ismét mozgást színlelünk
vigyorogni volna jó,
de csak dünnyögöm, hogy
poshadt melankólia, hogy
kurva üresjáratok

a távolban meg fel-felköhög a délután